Hogy gyõzzük le a munkanélküliséget
A konjunktúra alatt, amikor fantasztikus hasznot hozott a termelés, a dolgozó nép zöme nem kapott valós fizetésemelést. Ezalatt súlyos teher szakadt rájuk, hogy emeljék a termelékenységet és a munkanap is hosszabb lett. De most, hogy a válság egyre súlyosbodik, most már nemcsak az életszínvonal zuhanása és a munkakörülmények rosszabodása fenyegeti õket, hanem az állásukat is félteniük kell. Gyárok megszüntetése és emelkedõ munkanélküliség az új jelenség. Ez a válság súlyosbodásának az életszínvonal romlásának a tünete. Világszerte több millió dolgozóra vár az elszegényedés csapdája.
Tíz éve már, hogy a spanyol gazdaság az Eurozóna foglalkoztatási konjunktúrájának motorjaként szerepelt. Mostanra a spanyol munkanélküliek számát 800,000 új társuk növelte csak az elmúlt évben. Az évtized hosszú építkezési konjunktúrája összeomlott és Spanyolország munkanélküliségi rátáját 11.3%-ra növelte, ami az EU legmagasabbja. "Ez ennél még rosszabb lesz; ez csak most kezdõdik," mondta Daniele Antonucci, a Merrill Lynch International londoni közgazdásza. Antonucci elõrejelzése szerint a spanyol munkanélküliség jövõre 13%-ra fog növekedni, míg az európai munkanélküliség 7.5%-ról 8.1% nõl majd 2008 végére. A valóságban, a munkanélküliség sokkal magasabb, mint az adatok elismerik, mivel a kormányok mindenféle trükkökkel csökkentik a hivatalos adatokat.
A munkásság kénytelen megvédeni az életszínvonalát, ha már nem tudja emelni vagy javítani. A munkanélküliség széteséssel fenyegeti a társadalmat. A munkásosztály nem engedheti meg a tömeges, krónikus munkanélküliség kifejlõdését. A munkához való jog az emberiség egyik alapvetõ joga. Milyen társadalom itéli épkézláb férfiak és nõk millióit kényszerü tétlenségre, amikor a tehetségükre és munkájukra nagy szükség van, hogy a lakosság igényeit kielégítsék? Nincs szükségünk több iskolára vagy kórházra? Nincs szükségünk jó utakra és házakra? Nincs szükség az infrastruktúra és a közlekedés fejlesztésére, javítására?
Ezekre a kérdésekre mindenki meg tudja adni a választ. De az uralkodó osztály válasza mindig ugyanaz: ezekre nincs pénz. Mindenki tudja, hogy ez a válasz hazugság. Most már mindannyian tudjuk, hogy a kormányok hihetetlen mennyiségü pénzt tudnak elõkeríteni, amikor arra szüksége van a vagyonos kisebbségnek, mint a bankok és az ipar tulajdonosai. Csak akkor érvelnek a kormányok úgy, hogy a polcok üresek, amikor a dolgozó többség kéri, hogy az õ igényeiket is elégítsék ki.
Ez mit bizonyít? Azt, hogy ebben a társadalmi rendszerben a kisebbség haszna fontosabb, mint a többség szükségletei. Azt, hogy az egész termelési rendszert egy dolog hajtja: a haszon, vagy hogy beszéljünk világosabban a kapzsiság. Amikor a munkásság sztrájkol, a sajtó (ami szintén egy néhány milliárdos kezében van) azzal ostorozza õket, hogy pénzsóvárok. De az õ "pénzsóvárságuk" csak a napi megélhetésért való küzdelem része: a lakbér fizetése vagy a bankkölcsön törlesztése, a számlák fizetése, melyek csak fölfelé mennek és a családjuk ellátására való törekvés.
Ugyanakkor a bankárok és a kapitalisták pénzsóvársága hatalmas vagyonokat halmoz fel a mások munkájából (mivel õk nem termelnek semmit). Ebbõl a nagy vagyonból képzõmüvészeti alkotásokat vesznek, nem azért, hogy azokat élvezzék, hanem mint további befektetési alapokat; nagy luxusban élnek, pazarolnak, és olyan további spekulációkban vesznek részt amibõl megint gazdasági összeomlás és nyomor lesz - nem maguknak, hanem a többségnek akik termelõ munkáján a gazdaság nyugszik.
A múltban a munkaadók azzal érveltek, hogy az új technológia meg fogja könnyíteni a dolgozók életét, de ennek pont az ellenkezõje lett igaz. Az EU nemrégen hozott be egy új törvényt, ami megemeli a maximum munkahetet hatvan órára! Ez a 21-ik század elsõ évtizede, amikor a modern tudomány és technológia vívmányai több munkát megtakarító gépet hoztak létre, mint bármikor a történelem során. Mi ennek az értelme? Mi az értelme annak, hogy amíg több ezer munkaerõt fizetünk azért, hogy üljön otthon tétlenül, addig a munkahelyeken a többi dolgozó kénytelen hosszú órákat dolgozni minden nap, beleértve a kötelezõ túlórát?
A fellendülés alatt a munkáltatók kényszerítik dolgozóikat, hogy sokat túlórázzanak, hogy így sajtolják ki munkájukból az utolsó csepp többletértéket. De amikor a recesszió kezdõdik és termékeiknek már nincs piaca, akkor minden további nélkül bezárják a gyárat, mint egy gyufáskatulyát és kirakják a munkásokat az utcára, míg azokat, akiknek még van állásuk a végletekig kizsákmányolják. A kapitalizmus zsákutcája olyan mély, hogy hamarosan a munkanélküliség nemcsak esetleges vagy idõleges, hanem egyre inkább struktúrális lesz. Azok a munkanélküliek, akik 40-en vagy 50-en felül vannak már nem valószínü, hogy életükben megint dolgozzanak, míg azok a képzett, diplomás emberek, akik elvesztik az állásukat, kénytelenek lesznek rosszul fizetett, alacsonyabb képzettségü munkát vállalni a megélhetésért.
Ez a bolondok házába való közgazdaságtan! A kapitalisták szempontjából ez teljesen logikus. De mi elutasítjuk a kapitalizmus õrült logikáját! A munkanélküliség helyett mi a következõ követelést tesszük: közmunka és a munka elosztása bércsökkentés nélkül. A társadalomnak szüksége van iskolákra, kórházakra, utakra és házakra. A munkanélkülieket bele kell vonni egy nagy közmunkaprogramba!
A szakszervezeteknek meg kell szervezniük, hogy a munkanélküliek szoros kapcsolatban maradjanak a dolgozókkal, a közös felelõsség szolidaritása tartaná össze õket. Feltétlenül szét kell osztani az összes munkát fizetéscsökkentés nélkül! Az összes elvégzendõ munkát a heti munkaidõ hányadában kell kiosztani. Minden munkás átlagbére ugyanaz marad, mint a régi munkaidõben. A bérek, egy garantált minimum-mal az árak mozgását követnék. Ez az egyetlen program, ami megvédheti a munkásokat a gazdasági válság idején.
A nagy haszon idején minden vállalkozó féltékenyen õrzi minden üzleti titkát. Most a válság idején a fõkönyvre hivatkoznak, tessék megnézni, nincs rá pénzük, hogy a dolgozók követeléseinek eleget tegyenek. Ez különösen a kisebb vállalkozókra érvényes. De az, hogy a követeléseink reálisak-e a munkaadók szempontjából az teljesen irreleváns. Nekünk az a feladatunk, hogy megvédjük a munkásosztály alapvetõ érdekeit a válság legszörnyübb idején. A kapitalisták majd panaszkodnak, hogy ezzel a hasznuk csökken és így semmi nem ösztönzi majd õket, hogy befektessenek. De milyen ösztönzõi vannak a nép zömének akik a magán haszon által dominált rendszerben élnek? Ha a többség alapvetõ érdekeivel a jelenlegi rendszer követelményei összeegyeztethetetlenek, akkor pokolba a rendszerrel!
Tényleg logikus az, hogy milliók élete és sorsa a piacgazdaság vak erõitõl függjön? Igazságos az, hogy a bolygó gazdasági életét meghatározó döntések úgy készülnek, mintha az egy hatalmas kaszinó lenne? És igazságos az, hogy a haszonéhség az egyetlen erõ amely elhatározza, hogy kinek lesz munkája és kinek nem, kinek lesz fedél a feje fölött és kinek nem? A termelõerõk tualjdonosai, akik a mi sorsunk felett uralkodnak, erre mind igennel felelnének, mert nekik ez az érdekük. De a társadalom többsége, akik ennek a kannibál rendszernek az ártatlan áldozatai más véleményen vannak.
Míg az ellen harcolnak, hogy rajtuk üssék el a válság ostorát, a nép elõbb utóbb meg fogja érteni, hogy egy alapvetõ és mély társadalmi változásra van szükség. Egy gyár bezárására az egyetlen helyes válasz a gyár elfoglalása: "egy bezárt gyár az egy elfoglalt gyár!" Ez az egyetlen hatásos jelszó amivel a gyárok megszüntetése ellen harcolni lehet. A gyárok elfoglalása feltétlenül munkás demokráciá-hoz kell, hogy vezessen. A munkás demokrácia útján a dolgozók megismerik a könyvelés rejtelmeit és az adminisztratív feladatokat, amelyek felkészítik õket arra, hogy késõbb az egész társadalmat õk vezessék.
Ezek voltak a tapasztalataik a leghaladóbb munkásharcoknak az elmúlt években, különösen Latin Amerikában. Brazíliában (CIPLA/Interfibras, Flasko és más gyárak), Argentínában (Brukman, Zanon és több más) és Venezuelában, ahol a hatalmas olajtársaságot a PDVSA-t a munkások indították újra és az õ felügyeletük alatt folyt a termelés a 2002-2003-as kizárások alatt, és ahol a gyárelfoglalások mozgalma megindult az Inveval elfoglalásával 2005-ben és ahol ez egyre erõsödik.
Mindezen esetekben és még sok más helyen, a munkások sikeresen megpróbálták, a sok nehézség ellenére, saját felügyeletük alá vonni a gyárukat és vezetni a termelést. De a munkásdemokrácia és felügyelet nem lehet a végsõ cél. Ez felveti a tulajdonjog kérdését. És felveti azt a kérdést, hogy ki a ház ura? Vagy a munkásdemokrácia államosítás-hoz vezet, vagy csak egy röpke epizód lesz. A munkanélküliség megszüntetésére az egyetlen valódi megoldás a szocialista tervgazdálkodás, melynek alapja a bankok és fõbb ipari konszernek államosítása és ezeknek a munkásdemokrácia és dolgozói felügyelet alapján folyó adminisztrációja.
Követeléseink:
1) Le a munkanélküliséggel! Munka vagy megfelelõ segély mindenkinek!
2) Le az üzleti titkokkal! Teljes átláthatóságot, nyílt könyvelést! A munkások látni akarják, hogy milyen svindlik, spekuláció, korrupció és szuperhaszon lett az elmúlt idõszakban. És, hogy hogyan csapták be õket és ki a felelõs a jelenlegi káoszért!
3) Le a gyármegszüntetésekkel! A bezárt gyár az egy elfoglalt gyár!
4) Minden bezárással fenyegetett gyár legyen államosítva munkásdemokrácia és dolgozói felügyelet alatt!
5) Széleskörü közmunkaprogram: sürgõs lakásépítési program, mely megfizethetõ bérlakásokat létesít, új iskola, kórház és útépítési program, mely a munkanélkülieknek adna munkát.
6) A 32 órás munkahét azonnali bevezetése bércsökkentés nélkül!
7) Szocialista tervgazdálkodás, melyben a munkanélküliség ismeretlen fogalom és ahol a társadalom lobogójára kitüzi ezt a jelszót: A MUNKÁHOZ MINDENKINEK ALAPVETÕ JOGA VAN.
Küzdjünk az életszínvonal megõrzéséért!
Míg a bankárok és munkáltatók mesés hasznot húztak, addig a többség jövedelme vagy stagnált vagy hanyatlott. A gazdagok és a szegények közötti szakadék soha nem látott méreteket öltött. A csúcs haszon korszaka a csúcs egyenlõtlenség korszaka lett. A The Economist (nem igazán egy baloldali sajtótermék) ezt írta: "Az elmúlt 25 év egyetlen igazán szünetnélküli folyamata a legvagyonosabbak kezében egyre növekvõ jövedelem koncentráció volt". (The Economist, 2006 június 17.) Egy falatnyi kisebbség obszcén vagyonra tett szert, míg a dolgozók részedése a nemzeti jövedelembõl egyre csökken és a legszegényebb rétegek egyre mélyebbre süllyednek a nyomorba. A Katrina hurrikán az egész világ elõtt nyilvánossá tette, hogy a világ leggazdagabb országában létezik egy, a harmadik világ szintjén élõ, elnyomott és a létminimum alatt tengõdõ osztály.
Az USA-ban milliókat fenyeget a munkanélküliség és a kilakoltatás, míg a haszonhajhászat ugyanúgy folytatódik. Ugyanakkor amikor Bush bejelentette a bankok $700 milliárdos mentõövét, az amerikai szolgáltató cégek arról számoltak be, hogy csúcsmagasra ugrott a villany és gázszámláikat nem fizetõ fogyasztók száma. A tömeges fogyasztói villanyszolgáltatás megszüntetések között Michigan állam állt a legrosszabb helyzetben (22%-os emelkedés) míg New York államban 17%-kal emelkedtek a kikapcsolások és hasonló volt a helyzet Pennsylvania, Florida and California államokban.
Az USA munkásai ma 30%-kal többet termelnek, mint tíz évvel ezelõtt. Mégis a bérek alig magasabbak, mint tíz éve. A társadalom tele van feszültséggel. Még a világ leggazdagabb országában is. És ez az osztályharc még az eddiginél is nagyobb kirobbanásához vezet. Ez nemcsak az USA-ra vonatkozik. Körül a világon a fellendülés magasfokú munkanélküliséggel párosult. Még a konjunktúra tetején is voltak ellenreformok és vívmányok visszavonásai. A kapitalizmus válsága nemcsak azt jelenti, hogy nincsenek új reformok, hanem azt is, hogy a régen kivívott reformokat is eltörlik.
A dolgozó nép nem húzott hasznot a fellendülésbõl, de a recesszió számláját most tõlük akarják beszedni. Az életszínvonal mindenütt támadás alatt áll. Hogy a tulajdonosok és bankárok hasznát megvédjék, a bérek csökkennek, a munkaidõ és a munka intenzitása növekszik és az iskolákra, lakásokra és kórházakra költött pénz egyre kevesebb. Ez azt jelenti, hogy még azok a félig civilizált életkörülmények is, amelyeket kiküzdöttünk magunknak az elmúlt idõszakban, azok is veszélyben vannak. A mai helyzetben csakis nagy harc árán lehet valós reformokat kivívni. Az az idea, hogy ezeket el lehet érni a munkaadókkal folytatott tárgyalások útján, az teljesen hamis.
A "nemzeti egység" mint a válság ellen való küzdelem politikája csak a nép butítása és becsapása. Milyen közös érdek lehet a dolgozó milliók és szuper-gazdag kizsákmányolóik között? Csak olyan kapcsolat, mint a ló és lovasa között, aki a ló oldalába vágja a sarkantyút. A szocialista, munkás és baloldali pártvezérek, akik megszavazzák a "válság csomagokat", amelyek a bankárokat mentik sok-sok milliárddal és ugyanakkor a köznépnek meghúzzák a szíjat, azok érdekeit árulják el akik megválasztották õket. Azok a szakszervezeti vezetõk akik azt ajánlják, hogy a válság idején "mindenkinek össze kell tartani" és azt képzelik, hogy a bérkövetelések moderálásával és a munkaadók feltételeinek elfogadásával elérhetnek bármit, rá fognak jönni, hogy ennek pont az ellenkezõje fog történni. A gyengeségre az uralkodó osztály agresszióval fog válaszolni! Minden egyes hátralépés után a fõnök még hármat fog követelni. A kollaboráns Új Realizmusa csak további vereségekhez, gyárak bezárásához és az életszínvonal csökkenéséhez vezet.
És míg a munkanélküliség csak emelkedik, ugyanakkor az árak is csak fölfelé mennek. Benzin, gáz, villany, élelem - mind drágultak, míg a béreket befagyasztják és a nagy szolgáltató cégek haszna a csillagokig ér. Az elmúlt idõszakban a polgári közgazdászok úgy érveltek, hogy õk "megszelidítették az inflációt". Milyen röhejesen hangzanak ezek a érvek ma. Sok család, mely eddig két jövedelembõl élt, most ki kell bírnia egybõl - vagy egybõl sem. A megélhetésért való küzdelem egyre durvább jelleget ölt milliók számára. Az infláció és a megszorítások ugyanannak az éremnek a két oldala. És egyik sem a munkásosztály érdekét képviseli. Mi teljesen elutasítjuk azokat a törekvéseket, amelyek az egyszerü dolgozó népre akarják áthárítani a válság, a bankrendszeri káosz és profitrendszer válságából adódó összes probléma terhét. Munkát és tisztességes életkörülményeket követelünk mindenkinek.
Az elszabadult áremelkedések kompenzálására az egyetlen megoldás az, ha a béreket az árakhoz igazítják. Ez azt jelenti, hogy amikor a kollektív szerzõdéseket kõtik, akkor azokba azt is bele kell írni, hogy minden áremelkedés azonnali béremelést von maga után. A bankárok meg az õket képviselõ politikusok mindig azt mondják, hogy nem lehet magasabb béreket fizetni, mert attól nõl az infláció. De mindenki tudja, hogy mindig a bérek próbálják utólérni az árakat, nem fordítva. A megoldás az árakat követõ bérpolitikában rejlik. De még ez sem igazán a megoldás. A hivatalos infláció adatok teljesen hamisak és a dolgozókat elutasítják, amikor ezeknél a hamis adatoknál magasabb béremelést követelnek. Ezért nagyon fontos, hogy a szakszervezetek maguk számítsák ki a valódi infláció mértékét, olyan költségek alapján, amelyek a munkásemberek alapvetõ kiadásaiban szerepelnek: (beleértve a lakbért és rezsi költségeket is) és állandóan tartsák figyelemmel ennek változásait. Minden bérkövetelés ezen kell, hogy alapuljon.
Követeléseink:
1) Olyan bérek és nyugdíjak amibõl tisztességesen meg lehet élni!
2) A megélhetési költségekhez kötött béremelések.
3) A szakszervezetek, szövetkezetek és fogyasztói szervezetek által kiszámított infláció index az egyetlen valós index.
4) Szervezzünk dolgozókból, háziasszonyokból, kiskereskedõkbõl álló bizottságokat és õk felügyeljék az árváltozásokat.
5) A közvetett adózás megszüntetése és egy komoly, progresszív jövedelemadó bevezetése. Minden, a szegényeket sújtó adó betiltása, fizessenek a gazdagok!
6) Vessünk véget az üzemanyag szegénységnek! A villany, gáz és minden más fütõ és üzemanyag árának drasztikus csökkentése! Ezt csak az energiaszolgáltató cégek államosításával lehet elérni, így szabályozhatóak lesznek a fogyasztói villany és gáz árak. Legyen vége a fogyasztók kárára folyó haszonhajhászásnak.
A szakszervezetek
A jelenlegi idõszakban a munkásosztálynak minden eddigi periódusnál jobban van szüksége tömegszervezeteire, mindenek felett a szakszervezetekre. A szakszervezet az alapvetõ szervezõ egység. A bérek és az életszínvonal védelme lehetetlen erõs szakszervezetek nélkül. Ez az oka annak, hogy a munkáltatók és kormányaik mindig arra törekednek, hogy aláássák a szakszervezetek hatalmát és korlátozzák müködésüket szakszervezet ellenes törvényekkel.
A hosszú konjunktúra hatással volt a szakszervezeti vezetõkre, akik kollaboránsként kiszolgálták a munkaadók érdekeit, amikor a körülmények már erre nem voltak megfelelõek. A jobboldali szakszervezeti vezetõség a társadalom lekonzervatívabb rétege. Azt mondják a munkásoknak, hogy "mindannyian egy hajóban utazunk", hogy midnenkinek áldozatot kell hoznia, hogy a válságon túljussunk, hogy a munkaadó nem ellenség és az osztályharc "régi módi dolog".
A bérmunkások és a Tõke közti megegyezést prédikálják, és ezt úgy nevezik, hogy "új realizmus". Igazából ez a legszörnyübb fajta utópia, ami létezik. Közösen kizáró érdekeket nem lehet egy nevezõre hozni. A mostani körülmények között aki reformokat és béremelést akar elérni annak meg kell harcolnia érte. Sõt, most már azért is harcolni kell, hogy a múlt vívmányait el ne vegyék tõlünk, mert ezek is veszélyben vannak mindenütt. Ez teljesen ellentmondásban van a vezetõség kollaboráns politikájával, amely a múltat és nem a jelent vagy a jövõt képviseli.
Azon törekvéseikben, hogy semlegesítsék a szakszervezeteket és a dolgozók fölötti uralom eszközeivé tegyék õket, az uralkodó osztály mindent megtesz a vezetõség korrumpálására, belevonva õket az államhatalomba. Mi ezzel nem értünk egyet, minden ilyen törekvést ellenzünk és a szakszervezetek megerõsítésében és demokratizálásában hiszünk. A szakszervezeteknek a államtól teljesen függetleneknek kell lenniük, a vezetõiket maguk kell, hogy felügyeljék és a dolgozók érdekeiért való harcnak következetesnek kell lennie.
A reformista szakszervezeti vezetõk, akik azt szeretik hinni magukról, hogy õk praktikusak és realisták, igazából teljesen vakok és korlátoltak. Halvány fogalmuk sincs, hogy a kapitalizmus válsága milyen katasztrófát készít elõ. Azt képzelik, hogy majd csak lesz valahogy, ha most elfogadjuk a megszorításokat és egyéb rendelkezéseket, mert a végén minden OK lesz. Betegesen ragaszkodnak a kapitalistákkal kialakított "jó kapcsolataikhoz" amit a viselkedésükkel remélnek elérni. Pont fordítva! A történelem csak azt bizonyítja, hogy a gyengeség kizárólag agressziót vált ki az ellenfélbõl. Minden engedmény után, a fõnök még hármat fog követelni.
Még akkor is, amikor az alulról jövõ nyomás miatt kénytelenek sztrájkokat vagy általános sztrájkot jelenteni, akkor is mindent megtesznek amit lehet, hogy a sztrájkot limitálják úgy idõben, mint kiterjedésében. És amikor tömegdemonstrációt hívnak össze, akkor ebbõl karnivált csinálnak, luftballonokkal és zenekarral, minden, harcos osztálytartalom nélkül. A vezetõség ezeket csak arra használja, hogy a meglevõ feszültséget a dolgozók levezessék. Ugyanakkor, komoly szakszervezeti aktivistáknak, ezzel szemben, sztrájkok és demonstrációk arra valók, hogy a munkások felfedezzék a kezeikben lévõ potenciális hatalmat és hogy a jövõ alapvetõ társadalmi változásaira készüljenek.
Már a utóbbi idõszakban is volt felszín alatti elégedetlenség a dolgozói jogok ellen való támadások és a szakszervezetellenes törvények miatt. Ez most felszínre fog kerülni és visszhangra lel majd a munkásosztály tömegszervezeteiben, kezdve a szakszervezetekkel. A tagság radikalizálódása összeütközésbe kerül majd a vezetõség konzervatizmusával. A munkások a szakszervezetek tetõtõl talpig való ujjászervezését fogják követelni és meg fogják próbálni, igazi harcos szervezetekké átalakítani õket.
Mi hívei vagyunk a tömeges, demokratikusan szervezett és harcos szakszervezeteknek, amelyek képesek a munkásosztály többségét mobilizálni, oktatni és praktikusan felkészíteni nemcsak arra, hogy a társadalmat radikálisan átalakítsák, hanem, hogy azután a jövõbeli demokratikus szocialista rendszert maguk szervezzék és felügyeletük alatt tartsák.
Követeléseink:
1) A szakszervezetek teljes függetlensége az államtól.
2) A kötelezõ békéltetés, sztrájkmentes egyezmények és minden olyan rendelkezés megszüntetése, amely a sztrájkokat korlátozza.
3) A szakszervezetek demokratizálása, legyen minden hatalom a tagság kezében!
4) Az életreszóló pozíciók megszüntetése! A szakszervezeti vezetõk választása és visszahívhatósága.
5) A bürokrácia és a karrierépítés ellen! Minden funkcionárius fizetése legfeljebb egy szakmunkás bérével lehet egyenlõ. Minden költségtérítés elszámolása a tagság által ellenõrizhetõ legyen.
6) Legyen vége a kollaborációnak! Egy a munka és életszínvonalat védõ, radikális program, mely mobilizálja a munkáserõket.
7) Szakszervezeti egység a fenti felhívások és követelések alapján.
8) A tagság felügyelje a vezetõséget, erõsítsék meg a szakszervezeti bizalmi bizottságokat és sztrájkok alatt ad hoc sztrájkbizottságok vezessék a mozgalmat, hogy minél szélesebb rétegek vegyenek részt minél aktívabban a döntésekben.
9) A gazdaság kulcsfontosság szektorjait államosítani kell olyan ipari demokráciával, amelyben a szakszervezetek játsszák a kulcs szerepet minden munkahely szervezésében és felügyeletében. A szakszervezeti mozgalom nem a végcél, hanem az igazi cél eléréséhez való eszköz. Ez a cél a szocializmus.
Az ifjúság
A kapitalizmus válsága különösen negatívan hat az ifjú nemzedékre, akik az emberiség jövõjét képviselik. A kapitalizmus bomlása aláássa a kultúrát és demoralizálja a fiatalságot. A ifjúság széles rétegei, mivel nem látnak kiutat a zsákutcából, az alkoholizmus, drogfüggõség, bünözés és erõszak prédájává válnak. Ahol fiatalokat ölnek meg egy pár cipõért, meg kell kérdõjeleznünk a társadalmat amiben élünk. A társadalom arra bátorítja a fiatalokat, hogy olyan árukat vegyenek, amire nincs pénzük és ezek után rémülten sopánkodnak azon, hogy ez hova vezet.
Margaret Thatcher, a piacgazdaság fõpapnõje, azt mondta egyszer, hogy hogy a társadalom nem létezik. Ennek a veszedelmes filozófiának a legrombolóbb hatását láthattuk azalatt a harminc év alatt ami azóta eltelt. Ez a durva individualizmus hozta létre azt az egoista szellemet, pénzsóvárságot és a mások szenvedései iránt érzett közömbösséget amely a társadalom egészébe, mint méreg ivódott be. Ez az igazi lényege a piacgazdaságnak.
Minden társadalom valós civilizáltságát arról lehet megítélni, ahogy a fiatalokkal és az idõsekkel bánik. Ezen mérték alapján mi nem vagyunk civilizáltak, hanem a barbarizmus határát súroljuk. Már a fellendülés idõszakában is voltak jelei a barbarizmusnak, az erõszak és bünözés hullámaival és az anti-szociális és nihilisztikus hangulatok terjedésével a fiatalság bizonyos köreiben. Ezek a hajlamok hüségesen tükrözik a kapitalista morálokat.
A reakciósok hangosan protestálnak ezek ellen, de mivel nem ismerhetik be, hogy ezek a tendenciák annak a társadalmi rendszernek a következményei, amelyeket õk megvédenek, kiutat nem tudnak mutatni. Az egyetlen válaszuk abban rejlik, hogy megtöltik a börtönöket fiatalokkal, akik ott aztán megtanulják hogyan legyenek profi bünözõk, nemcsak amatõrök. És így belépünk a társadalmi elidegenülés, drogfüggõség, lealacsonyodás és bünözés ördögi körébe.
Az uralkodó rétegek "válasza" bünözõkké kiáltja ki a fiatalságot, a társadalom által létrehozott problémákat az õ vállaikra helyezi, hogy megerõsíthesse az elnyomó erõket, hogy több börtönt építhessen és hogy több, hosszabb börtönbüntetést tudjon hozni. Ezek a mószerek nem oldanak meg semmit, sõt csak nehezítik a helyzetet és tovább mélyítik a bünözés és elidegenedés ördög kerekét. Ez a logikus végeredménye a kapitalizmusnak és a piacgazdaságnak, mely csak a termelés egyik alkotóelemeként kezeli az embereket és mindent a haszonhajhászás uralma alatt tart. A mi válaszunk a következõ: a ifjúság szervezkedjen és a munkásosztállyal együtt harcoljon a kapitalizmus ellen és a szocializmusért!
A kapitalizmus válsága további munkanélküliséget és az oktatás, egészségügy és lakáshelyzet rosszabulását jelenti. Ez a civilizált életmódban bekövetkezõ romlás magával hozza a társadalmi széthullás további veszélyeit. Ez további bünözést, vandalizmust, anti-szociális viselkedést és erõszakot jelent.
Nagyon fontos, hogy sürgõsen megakadályozzuk, hogy az ifjúság további rétegei is lesüllyedjenek ebbe az erkölcsi mélységbe. A szocializmusért folyó küzdelem a kultúráért való harc is a szó legszélesebb értelmében. Ösztönözzük a fiatalság ambícióit, adjunk nekik egy életcélt ami több annál az életharcnál, ami alig áll az állati szint fölött. Ha úgy bánsz az emberekkel, mint ha állatok lennének, akkor úgy is fognak viselkedni. Ha úgy bánunk velük mint emberekkel, úgy fognak reagálni.
A megszorítások, az ösztöndíjak eltörlése és a tandíjak meg a diákkölcsönök bevezetése megakadályozzák a munkásosztálybeli fiatalok egyetemi tanulmányait. Ahelyett, hogy képzetten a társadalom igényeit szolgálnák, ahelyett, hogy a kultúrához hozzáférhetnének, az ifjúság nagy része életét a rosszul fizetett, segédmunka robotjában tölti. Ugyanakkor magáncégek befurakodnak az oktatásba, amely egyre inkább egy új, hasznot termelõ szférának számít.
Követeléseink:
1) Nívós oktatás az ifjúságnak. Iskolaépítõ program és az oktatás minden szinten való teljesen térítésmentessé tétele.
2) A tandíj azonnali eltörlése és egy a megélhetéshez elegendõ ösztöndíjrendszer kiépítése minden felõoktatásban tanuló diák részére.
3) Garantált elhelyezkedés minden tanulmányait befejezõ diáknak megfelelõ megélhetéssel.
4) Legyen vége az üzleti szféra oktatásra ható dominanciájának és kizsákmányolásának. A magántõkének semmi helye az oktatásban!
5) Elegendõ jól felszerelt ifjúsági klub, könyvtár, sportlétesítmény, mozi, uszoda és más szabadidõközpont álljon a fiatalok rendelkezésére.
6) Diákoknak és fiatal pároknak alkalmas, megfizethetõ lakásépítési program.
"Megvalósíthatóság"
A kapitalizmus válsága azt jelenti, hogy mindenütt a bankok és a kapitalisták azoknak a vállaira próbálják a válság terheit rakni, akik a legkevésbé képesek ezt elviselni: munkásokra, a középosztályra, a munkanélküliekre, az idõsekre és a betegekre. Folyton azt ismétlik, hogy mivel válság van nem tudjuk az életszínvonalat emelni, sõt még fenntartani sem.
Az az érv, hogy a válság miatt nincs pénz a reformokra az egy aljas hazugság. Mindig van elég pénz fegyverekre és az iraki és afganisztáni bünözõ háborúkra. De iskolákra és kórházakra soha nincs. Mindig van sok pénz arra, hogy a gazdagokat kisegítsük ha bajban vannak, mint Bush tette a $700 milliárdos ajándékával a bankoknak. De nyugdíjra, kórházakra vagy iskolákra nincs.
A "megvalósíthatóság" érve így romba dõl. Hogy egy reform "praktikus"-e vagy nem az attól függ, hogy egy bizonyos társadalmi osztálynak érdekében áll-e megvalósítani vagy nem. A végsõ fokon, a megvalósíthatóság (azaz, hogy be lesz-e vezetve vagy nem) az osztályharctól és a társadalmi erõk egyensúlyától függ. Amikor az uralkodó osztályt az fenyegeti, hogy mindene elvész, akkor mindig hajlandói megalkudni és olyasmit tenni "amire nincs pénze". Erre példa ami 1968 májusában Franciaországban történt, amikor a francia uralkodó osztály magas béremeléseket, munkaidõcsökkentést és komoly munkakörülmény javítást vezetett be, hogy a dolgozók elhagyják az elfoglalt gyárakat és fejezzék be az általános sztrájkot.
A világválság kirobbanása elõször sokkolni fogja a társadalmat, de hamarosan ez haragra fog váltani, amikor a nép rájön, hogy velük akarják megfizettetni a válság árát. Hirtelen változások állhatnak be a nép tudatában, amely 24 óra alatt átváltozhat. Egy nagy mozgalom egyetlen országban hirtelen változást hozhat az egész nemzetközi helyzetben, mint az megesett 1968-ban. Az egyetlen ok amiért ez még nem történt meg, az az, hogy a munkásmozgalom tömegszervezeteinek vezetõsége le van maradva az események mögött és nem mutat egy valós alternatívát. Mindennek ellenére egy igazi változás jelei már most láthatók.
Az elmúlt idõszakban Európában több általános sztrájk és tömegtüntetés volt. Görögországban kilenc általános sztrájk volt amióta a jobboldali Új Demokrácia párt uralomra került 2004-ben. 2008 elsõ hat hónapjában Belgiumban nem hivatalos sztrájk hullám alakult ki, ami az 1970-es évekre emlékeztetett. A sztrájk hullám spontán terjedt szektorról szektorra. 2008 márciusában a Berlini Közlekedési Vállalat (BVG) megbénult a hosszú és harcos sztrájk alatt melyet a vezetõk, karbantartó szerelõk és irodai adminisztrátorok tartottak. Hosszú évek szakszervezeti engedményei és visszakozás után a dolgozók úgy döntöttek, hogy elegük van. Spanyolországban diákok ezrei demonstráltak az utcákon október 22-én a felsõoktatás privatizációja ellen és az ellen is, hogy a világválság terheit a nép vállaira tegyék azzal, hogy megszorítják az oktatási, egészségügyi és egyéb közkiadásokat.
Olaszországban a diákok mibilizálnak. Több százezernyi iskolai és egyetemi diák, tanárjaikkal, professzoraikkal és szüleikkel együtt harcol Olaszország minden vidékén Berlusconi legújabb terve ellen, amely az oktatás további privatizálását célozta meg. Ez több iskola és egyetem elfoglalásához vezetett. A kormány erre úgy válaszolt, hogy megfenyegette a diákokat felfegyverzett rendõrségi rohamokkal. Október 11-én, szombaton, 300,000 munkás és fiatal vonult fel Rómában, melyet a Rifondazione Comunista hívott össze.
Ez mind azt mutatja, hogy a munkások nem fogják összetett kézzel nézni, ahogy az életszínvonalukat lerombolja a rendszer. Az osztályharc nagyfokú megerõsödése valószínü az elkövetkezendõ idõszakban. A munkásokat nem érdekli a haszonrendszer logikája. A mi feladatunk a mi osztályunk érdekeinek a védelme, az életszínvonaluk megõrzése, és az, hogy az életkörülményeiket legalább olyan szintre emeljük amit civilizáltnak nevezhetünk. Ha van elég pénz a bankoknak, akkor van elég arra is, hogy azokat a reformokat, amelyek a mi életünket civilizálttá teszik meg lehessen valósítani!
A demokratikus jogok védelme!
Több, mint fél évszázada a nyugat európai és amerikai munkásság azt hitte, hogy a demokrácia, mint társadalmi rendszer, örökre szól. Ez illúzió. A demokrácia nagyon törékeny építmény, amely csak jómódú országokban lehetséges, ahol az uralkodó osztály engedményeket tud tenni a munkásosztálynak azért, hogy alább hagyjon az osztályharc. De amikor a körülmények megváltoznak az uralkodó osztály még a "demokratikus" országokban is olyan könnyen válthat a diktatúrára, mint ahogyan egy utazó átmegy az egyik kupéból a másikba.
Amikor az osztályharc dúl az uralkodó osztály elkezd a reakció irányába orientálódni. Arról panaszkodnak, hogy túl sok a sztrájk és a tüntetés és "Rendet" követelnek. Nemrégen megkérdezték Cossigát, aki a 70-es években a kereszténydemokraták belügyminisztere volt és késõbb államelnök majd mostanra életfogytiglani szenátor lett, hogy mit kellene tenni a diáktüntetésekkel. Így válaszolt:
"Hagyjátok egy jó darabig, hogy demonstráljanak. Vonjátok ki a rendõrséget az utcákról és az egyetemekrõl, küldjetek kémeket és provokátorokat akik mindenre készek közéjük és hagyjátok, hogy kb. 10 napig randalírozzanak az utcákon, lerombolva üzleteket, kiégetve autókat és hogy általában felforgassák a városokat. Azután, mire a lakosság szimpátiáját megszereztétek - azzal, hogy a mentõk szirénái mindig hangosabbak, mint a rendõrõk és csendõröké - kegyetlenül támadjátok meg a diákokat és juttassátok õket kórházba. Ne tartóztassátok le õket, mert a bírók úgyis azonnal kiengednék õket, csak verjétek meg õket csúnyán együtt a tanáraikkal akik uszítják õket."
Ez komoly figyelmeztetés, hogy az elkövetkezendõ megerõsödött osztályharcban mire számíthatunk Olaszországban és más országokban is. A jövõben, a reformista vezetõség gyengesége miatt, lehetséges, hogy egy vagy több európai országban gyõzedelmeskedhet egy Bonapartista (katonai-rendõr) diktatúra. De a mai modern körülmények között egy ilyen rezsim nagyon ingatag lenne és nem valószínü, hogy sokáig fent tudna maradni.
A múltban Olaszországban, Németországban és Spanyolországban a nagyszámú parasztság és kispolgárság képviselte a reakció társadalmi bázisát. Ez a mai idõkre megszünt. A múltban a diákok zöme jómódú volt és a fasisztákat támogatta. Manapság a diákok többsége baloldali. A reakció társadalmi tartalékai meglehetõsen korlátozottak. A fasiszta szervezetek kicsik, bár nagyon erõszakosak, brutálisak tudnak lenni, ami gyengeségük, nem erejük jele. Sõt, a hitlerizmus tapasztalatai után, nem valószínü, hogy a burzsoázia újból megreszkírozná, hogy a fasiszta õrülteknek adja át a hatalmat. Inkább barátkoznak a "tiszteletre méltó" katonatisztekkel, akik a fasiszta gengsztereket a piszkos munka elvégzésére használják.
Már az elmúlt periódusban is láttunk a demokratikus jogok elleni támadásokat mindenütt. Az anti-terrorista törvények leple alatt az uralkodó osztály egyre szavaz meg újabb törvényeket, melyek sértik a demokrácia alapvetõ jogait. 2001 szeptember 11-e után Bush elnök gyorsan megszavaztatta a parlamentben a Honi Biztonsági Törvényt (HSA). Bush kormánya megkisérli azoknak az alapvetõ demokratikus jogoknak az eltörlését, amelyeket az Amerikai Forradalom vívott ki és olyan uralom felé halad amelyet nem korlátoz a jog. Nagy Britanniában és sok más országban is megszavaztak hasonló törvényeket.
Mi harcolni fogunk minden olyan demokratikus vívmány védelmében, amelyet a munkásosztály kiharcolt magának a múltban. Mindenekfelett meg fogjuk védeni a sztrájkhoz való jogot, a tüntetés jogát és harcolunk a szakszervezetek müködését korlátozó minden jog ellen. Mindenkinek alapvetõ joga, hogy szakszervezetbe belépjen és másokkal együtt megvédje saját jogait. Nagyon gyakran a kapitalizmus hívei a szocializmust és a demokráciát egymással ellentétes rendszerként jellemzik. De ugyanazok, akik a szocializmust merik demokrácia ellenesnek mondani, és magukat a demokrácia védelmezõinek állítják be, õk a demokrácia legádázabb ellenségei és mindig is azok voltak. Nagyon ügyesen elfelejtik, hogy minden demokratikus vívmányt amely ma létezik a munkásosztály harcolta ki hosszú és keserü csatákban a gazdagok és hatalmasok ellen, akik következetesen megtagadtak minden demokratikus követelést.
A munkásosztály a demokrácia híve, mert egy demokratikus rendszer adja a legalkalmasabb környezetet a szocializmusért való harc kifejlesztéséhez. Ugyanakkor mi értjük, hogy a kapitalista rendszer alatt a demokrácia korlátolt, egyoldalú és nem igazi. Mire jó a sajtószabadság, ha minden komoly újság, folyóirat és televízió csatorna, konferencia terem és színház magánkézben van? Amíg a föld, a bankok és a nagy multinacionális monopóliumok magánkézben maradnak, minden fontos döntést, amely az életünket befolyásolja nem a parlamentben, hanem zárt ajtók mögött a bankok és nagy cégek igazgatótanácsaiban hoznak. A jelenlegi válság ezt a tényt mindenki által láthatóvá és nyilvánvalóvá tette.
A szocializmus vagy demokratikus, vagy nem ér semmit. Mi a demokrácia hívei vagyunk, egy olyan valós demokráciáé, melyben a nép saját kezébe veszi az ipart, a társadalmat és az államot. Ez igazi demokrácia lenne, nem úgy mint a jelenlegi, amely csak egy karikatúra, amelyben mindenki azt mond amit akar (többé kevésbé), feltéve, hogy a fontos döntéseket, melyek az életünket befolyásolják, a bankok és nagy monopóliumok igazgatói hozzák, zárt ajtók mögött, anélkül, hogy bárki megválasztotta volna õket.
Követeléseink:
1) A szakszervezetellenes törvények azonnali eltörlése.
2) Minden munkásnak legyen joga, hogy szakszervezetbe lépjen be, hogy sztrájkolhasson, sztrájkõrségbe menjen és tüntethessen.
3) A szólásszabadság és gyülekezési szabadság jogát.
4) A demokratikus jogokat ne lehessen a terrorizmus ellen való harc ürügyével korlátozni!
5) A munkásosztály szervezetei elutasítják a kapitalista kormányokkal és pártokkal alkotott "nemzeti egység" hamis gyakorlatát, melyet a válság ürügyével fedeznek. Ezek a kormányok és pártok felelõsek a válságért és így akarják annak árát beszedni a munkásosztálytól.